Igen, 2002 novemberében érkeztem gyakornokként a céghez. Először fél évet dolgoztam kommunikációs területen, majd fél évet a személyzetfejlesztésen, végül pedig fél évet Győrben, az akkor Közüzemi Kompetencia Centrum, üzleti ügyfelek BO szervezetében. A vállalat nyitott volt arra, hogy végre lány kerüljön gyakornoki pozícióba, és ne csak mérnöki területről érkezzenek a friss diplomás fiúk. Így jutottam el a kétkörös interjúra, és viszonylag gördülékenyen át is estem a szűrőkön.

Úgy voltam vele, hogy bármi is lesz a gyakornoki munkából – ez egy másfél éves határozott idejű szerződés volt – már azért megérte, hogy láttam ilyet. Aztán ahogy „megmelegedtem” az E.ON-nál, egyre jobban szerettem volna maradni. Szerencse, hogy olyan munkatársakkal és vezetőkkel találkoztam, akiknek a támogatására később számíthattam. Így azután amikor a gyakorlati időm lejárt, épp nyílt Budapesten egy pozíció, én pedig kaptam egy jelzést, hogy ha van hozzá kedvem, akkor próbáljam meg.

Hiszek a munka közbeni tanulásban. Rám az jellemző, hogy kapom, és keresem a feladatokat, és így veszem fel a fonalat. Amikor új szervezethez kerültem és kérdezték a kollégák, hogy szervezzenek-e megbeszéléseket, amelyek csak arról szólnának, hogy engem képbe hozzanak, de én ezt nem kértem. Egyrészt képtelen lennék egyszerre ilyen sok információt befogadni, másrészt jobban megérintenek azok a megbeszélések, amelyeknek valamilyen konkrét célja van. Én mindig emberektől tanultam nagyon sokat.

Előre jutni nehezebb gyermekkel, hiszen amikor még nem volt gyermekem, bármiben részt tudtam venni, bármeddig bent tudtam maradni dolgozni. Ugyanakkor vannak olyan pozíciók, amiket lehet, hogy jobb, ha egy nő tölt be, mert a szenzorai jobban működnek bizonyos helyzetekben – ezt például az egyik vezetőmtől is hallottam. Amikor elmentem szülni, már voltak operatív lépések, hogy hogyan lehet visszatérési megállapodást kötni a kismamákkal. Ugyanakkor én mindig abban hittem, hogy az garantálhatja a visszatérésemet a céghez a szülés után, amit eddig letettem az asztalra. Ugyanakkor egy ilyen kezdeményezés mégis nagyon jó, mert kereteket teremt ahhoz, hogy a vezető kapcsolatot tartson az otthon lévő kismamákkal. Alapvetően úgy gondolom, hogy amennyiben egy cégcsoport, illetve egy szervezet döntéshozóinak fejében már nem problémaként merül fel egy kismama elengedése, pótlása, majd visszatérése, hanem egy nő édesanyává válása a karrierjének tulajdonképpen egy állomása, amiben természetes reakció a támogatás, akkor már jó úton vagyunk. 

Volt, ami az én érdemem, és volt, ami a kollégáké, akik körül-vesznek. Be kell vallanom, hogy még a Facebook is szerepet játszott ebben: használni kezdtem például az E.ON facebookos kismamafórumát.

Természetesen személyes kapcsolattartás is volt, és a munkatársaim is fektettek abba energiát, hogy ne veszítsük el a kontaktust: egy kollégám például megjelent a szülinapomon egy pici tortával. Nagyon érdekes, hogy mindenki a saját módján csinálta ezt: a vezetőmtől például kaptam egy SMS-t, hogy mizu? Nem írt litániákat, csak egy kis jelzést küldött, én pedig bejöttem hozzá egy kicsit beszélgetni. Amikor tudtam már, hogy visszajövök dolgozni, akkor felhívtam egy-két munka-társat, hogy meséljen, mi újság a cégnél. És kaptam tőlük rendszeresen a munkatársi magazin egy-egy aktuális példányát is, jól eső érzés volt, hogy tényleg visszavárnak.